Harlan Coben: Hat év

Nos, bevallom őszintén, hogy kicsit félve kezdtem neki a könyvnek, mert bár nincs különösebb bajom az író könyveivel -ennek bizonyítéka, hogy ez már a sokadik könyvem volt tőle-, valamiért mégsem szoktak úgy igazán tetszeni. Mindegyiknek megvan a maga története, ami önmagában nem rossz, csak valahogy mégsem nyeri el teljesen a tetszésemet... Ezúttal azonban mondhatni, hogy kellemesen csalódtam.

Az elején kicsit unalmasnak találtam, mert nem nagyon történt benne más, csak a főszereplő szenvedett jobbra-balra, hogy mennyire nagyon szeretett egy nőt évekkel korábban. Egyébként ez a vonal megmaradt a könyv végéig, csak azért szerencsére kicsit alábbhagyott. Ennek ellenére az elején és a végén egyaránt idegesítő volt az émelyítő csöpögés, főleg egy -egyébként igencsak férfias megjelenésű- férfi részéről. (Hogy ilyen erős érzelem és kötelék létezik-e a valóságban, abba most nem megyek bele, mert ez aztán tényleg maximálisan szubjektív dolog, hogy ki milyen érzelmekre képes...)

A kicsit unalmas kezdet után aztán igencsak beindult a történet, pörögtek az események, és annyi név bukkant fel egymás után, hogy Jackie Collins-regény is megirigyelhette volna. Számomra azért a végén már kicsit nehéz volt követni, hogy akkor végül is ki, mikor, kivel, mit csinált, mert elég kevés oldalba lett belesűrítve az egész. Vagy úgy is mondhatnám, hogy bár volt, amikor azzal telt el egy(-két) oldal, hogy a főszereplő ide-oda autózgat és gondolkodik, aztán pedig ugyanennyi oldal alatt megtudtunk egy csomó információt, ami jelentősen bonyolított mindent. A rengeteg felbukkanó (élő és már halott) szereplő tényleg nagyon kuszává tette a történetet, mert mindegyiknek volt egy-egy közös kapcsolódási pontja, amiket az embernek a helyére kellett tenni, ráadásul még az időben is el kellett helyeznie, mert a jelen idő mellett, hat évvel, illetve huszonöt évvel korábbi eseményekről is tudomást szereztünk. Mindent egybevetve azért érthető maradt a történet és a végén minden a helyére került, bár egy kicsit kidolgozottabb lehetett volna a befejezés.

Összességében jó könyv volt, kicsit kacifántos történettel. Ami erősen pozitívum benne az a humor, amivel a főszereplő egyes szám első személyű (gyakorlatilag) elbeszélését olvashattuk. Sokszor mosolyogtam bizonyos megfogalmazásokon az olvasása közben.

Linwood Barclay: Látomás

Nos, egyértelmű, hogy olvastam már sokkal jobb könyvet is az írótól... Ráadásul az első könyv, amit tőle olvastam, azonnal az egyik kedvencemmé vált, annyira izgalmas története volt. Azóta túl vagyok még pár könyvén, és sajnos nem érnek fel az először olvasotthoz.

Ez a könyv kicsit olyan volt nekem, mintha egy novellát olvasnék. Persze annál azért hosszabb volt, de maga a történet szerintem megfelelt volna a műfajnak. Meglehetősen hirtelen kezdődött egy kis előzménytörténettel, aztán pedig viszonylag sok esemény lett belesűrítve kétszáz oldalba. Nekem egyébként úgy tűnt, mintha még ennél is kevesebbet olvastam volna. A lényeges cselekmény pedig gyakorlatilag egy fél nap alatt lejátszódott, ami megintcsak inkább novellára hajaz. Vagy inkább úgy tűnt, mintha az író egy kis kitekintést akart volna megalkotni két kötet közé, pedig elvileg nem egy sorozat részét képezik a könyvei. (Bár volt utalás egy korábbi könyvére, illetve annak cselekményére, de nem lehetne annak a folytatásának nevezni).

Nem is tudom, hogy mit írhatnék a történetéről, hiszen tényleg kevés oldalon sok dolog történt. Aztán pedig valahogy minden(ki) kapcsolódott minden(ki)hez, amitől se jobb, se rosszabb nem lett már a történet. Egyébként érdekes volt, hogy a nő hogyan úszott meg nem kevés furfanggal mindent, de ugyanakkor valahogy kicsit hihetetlen is volt.

Összességében továbbra sem tudnám megfelelően jellemezni, mert elég vegyes érzéseim vannak. Érdekes volt ugyan, de mind terjedelemben, mind a cselekmény időintervallumában nagyon kevésnek bizonyult számomra.

Mary Higgins Clark: Ne felejts!

Nos, most sem kellett csalódnom az írónőben... Valamiért mindig azt gondolom, amikor belekezdek a könyvébe, hogy majd lesz benne szerelmi szál. Aztán valahogy mégsincs. Illetve valamilyen szinten azért megjelenik a szerelem, és hangsúlyosak lesznek az érzelmi kapcsolatok, de egyáltalán nem olyan mértékben, hogy rá lehessen aggatni a romantikus jelzőt. Itt is inkább a házasságra és a két fél kapcsolatára volt kiélezve a történet (egy része), ami ezáltal nem csöpögős, hanem sokkal inkább életszerű lett...

A történetet eleinte kicsit furcsálltam, mert nem tudtam mire vélni a misztikus jelleget, ami végigkísérte gyakorlatilag az egész könyvet. Persze sejtettem, hogy valami egyszerű (vagy inkább úgy fogalmaznám meg, hogy emberi) magyarázata lesz a történéseknek, de valamilyen szinten mégis olyan volt, mintha valami természetfeletti jelenségről olvasnék.

A szereplők teljesen egyszerűek voltak abban az értelemben, hogy igazán szerintem senkit sem lehetett megkedvelni vagy éppen megutálni. Persze a könyv végére kiderült, hogy ki az aki valóban jó, és ki az, aki egy kétszínű alak. Mivel apránként kiderültek benne a fejlemények, valahogy igazán nagy meglepetést nem tudott már okozni a vége, de érdekes és izgalmas volt.

Az egyetlen dolog, ami nagyon zavart benne, az a (számomra) meglehetősen furcsa fogalmazás volt, aminek egy része valószínűleg inkább fordítói hiba. Bár egy húsz éves könyvről beszélünk, azért a nyelvezet ennyit nem változott két évtized alatt, és inkább a gépelés és a lektorálás során alakulhatott így ki.

Összességében olvasmányos és izgalmas könyv, az elején talán picit sok nyűglődéssel, de a vége azért érdekes, és valamilyen szinten tartogathat meglepetést.

Douglas Preston: Lincoln Child: Az ereklyetartó

Nos, időként, amikor olyan könyvet olvasok, ami mondjuk nem feltétlenül tartozik bele a komfortzónámba (vagyis nem krimi vagy thriller), időnként felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is akartam én azt a bizonyos könyvet elolvasni... Ennél a kötetnél éppenséggel tudom a választ: az írópáros ezen sorozatát én eléggé a sokadik könyvükkel kezdem, ami akkor nagyon megtetszett. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy a többit is nagyon szívesen elolvasnám, mert hát ne csak a tizedik résztől kezdve olvassam már el őket. Persze most sem sorban olvasom a köteteket, de azért szeretném mindegyiket elolvasni előbb-utóbb (aztán egyszer majd talán sorban is). Most viszont egy kicsit elgondolkodtam, hogy valóban bele akarok-e vágni a többi kötetükbe is... Ez a történet ugyanis nem nyerte el a tetszésemet...

Bár a fülszöveg alapján is sejteni lehetett, hogy talán egy kicsit elvont történetről lesz majd szó, mégis úgy gondoltam, hogy ettől függetlenül még érdekes lehet. Sajnos azonban csalódnom kellett. Szerintem túlságosan is el lett nyújtva az egész. Az elején még fenn tudta tartani valamennyire az érdeklődésemet, és a tőlem teljesen távol álló téma (témák) ellenére is le tudta kötni valamennyire a figyelmemet. A háromnegyedétől viszont eléggé ellaposodott a történet, gyakorlatilag nem sok új dolog történt benne. Persze nyilván nem szó szerint kell ezt érteni, mert mindig voltak benne események, de akkor is ugyanazokon a helyszíneken jártunk, és gyakorlatilag ugyanazokat a mondatokat olvashattunk: vagy az alagutakban mászkáltak (az események több mint felében), vagy a rendőrség szerencsétlenkedett, vagy a tömeg verekedett... Részemről kb. száz oldallal előbb is befejeződhetett volna a történet. Persze a végkifejlet megtartásával, mert arra nyilván szükség volt, csak a többi töltelékrész tette a végére nagyon unalmassá...

Magáról a történetről nem is tudom mit írjak, hiszen egy része eleve kitalált volt. A hajléktalanok föld alatti életéről valamilyen szinten érdekes volt olvasni, bár annyira nem foglalkoztat ez a téma. A végkifejlet mondhatni, hogy kielégítő volt, bár maradt utána nyitott kérdés...

Összességében én egyszer olvasható műnek tartom, mert a végére nagyon ellaposodik a történet.

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

Nos, a sorozatot alkotó köteteket egyelőre nem sikerült sorrendben olvasnom, mivel én a harmadik résszel kezdtem, majd azt most az első követte... A többivel igyekszem majd tartani a sorrendet, de egyébként abszolút nem bánom, hogy anno a harmadik részt előbb olvastam. Az ugyanis jobban tetszett, mint ez a kötet. Ez sem volt rossz, főleg az eléggé elvont skandináv krimikhez képest, de az jobban megfogott.

Bár én jobban szeretem az olyan könyveket, amikben sorozatgyilkos tevékenykedik (vagy legalábbis valamilyen módon hullanak az emberek), itt nem zavart, hogy csak egy gyilkosság történt. Ráadásul sokkal inkább az embereken, családokon és az érzéseiken, viselkedésükön, gondolataikon volt a hangsúly, nem pedig a bűncselekményen. Természetesen ez volt a fő irányvonal, és soha nem került háttérbe, de mellette elég nagy szerepet kaptak az előbb említett dolgok. És azt biztosan állíthatom, hogy tud valamit az írónő, mert engem az ilyen részek általában idegesíteni szoktak, mivel én általában az elkövetőt szeretem megismerni. Ebben az esetben viszont egyáltalán nem zavart, hogy ekkora szerepet kapnak a különböző személyiségű emberek, bár azért néhánynak a viselkedése több mint kiakasztó volt...

Maga a nyomozás folyamatosan haladt előre, nem igazán voltak benne üres járatok, folyamatosan kiderült valami újdonság az üggyel kapcsolatban. Mondjuk ezekből egy idő után elég sok volt, a legvégére pedig már annyi információt kaptunk, és annyi különböző szál és ember találkozott össze valamilyen úton-módon, hogy csak kapkodtam a fejem a fejlemények miatt... Bár az írónő nem hagyta húzódni a történetet, a végén még elbírt volna szerintem néhány oldalt, hogy ne olyan hirtelen kelljen megemészteni minden új információt...

(Egyébként pedig ha már az emésztésnél tartunk, szerintem a skandináv regényeknél (sajátosságuk mellett) mindenki a nevektől (legyen az hely vagy ember neve) fél a legjobban. Nos, itt ezekkel nem is lett volna akkora baj, ha kicsit kevesebb van belőlük... Bár olvasás közben is feltűnt, így utólag belegondolva jöttem csak rá igazán, hogy mennyi mellékszereplő volt a történetben, akiknek vagy hasonló neve volt, vagy annak alapján el sem tudtam dönteni, hogy milyen nemű illetőről van szó... Ez nem von le könyvből, mert ennél sokkal például jobban szokott idegesíteni, ha egy könyvön belül egy (vagy néha több) név ismétlődik...)

Összességében én jó könyvnek mondanám, nem a végig izgulós kategóriába tartozik, de kellemesen lehet vele haladni, és végig leköti a figyelmet.

Sidney Sheldon: Félsz a sötétben?

Nos, olvasmányosságában ez a könyv is abszolút hozta az írótól megszokott formát. Sajnos azonban mégsem vált kedvencemmé...

Az eleje nagyon tetszett, ahogy balesetnek álcázva sorra tették el az embereket láb alól, és reméltem, hogy a végéig (vagy legalábbis egy jó darabig) megmarad a párhuzamosan haladó négy cselekményszál. Sajnos azonban ennek nagyon hamar vége lett, mivel kettő szál összekapcsolódott, a másik kettő meg hirtelen teljesen el is tűnt... Az összefonódott cselekményekből kaptunk két nőt, akik bár a munkájukban kimagaslóak, mégiscsak elég hétköznapi embernek vannak feltüntetve. Ami persze nem zár ki semmit, mert én csak örülök, ha okos nők a főszereplők, de azért a könyv végére már kezdett túlzás lenni, hogy tényleg bármilyen helyzetben feltalálják magukat. Vagy ha éppenséggel mégsem, akkor a véletlenek szerencsés közrejátszása segít nekik megúszni minden helyzetet... Ezen kívül a könyv több mint felén keresztülhúzódó menekülésük is idegesített egy idő után. Mást sem olvastam, mint, hogy ebbe a szállodába mennek be, abba a kocsiba ülnek át, ide-oda utazgatnak, és mindig valamelyikük sejtelmeskedésével zárult a fejezet, mert mindig mindegyiküknek volt egy fantasztikus ötlete, ami mindig kifogástalanul működött is (ha esetleg mégsem, akkor is szerencsésen megoldódott valahogy a helyzet). Ja, és persze mindig minden gyanús alakot és helyzetet időben észrevettek, felismertek ahhoz, hogy megússzák.

A másik szál, ami egy kicsit tudományosabb irányt célzott meg, szerencsére nem volt száraz, mivel csak minimális szakszöveget használt. Még egy laikus számára is minden érthető volt szerintem, ráadásul a könyv nagyrészét nem ez tette ki. Mondjuk az, hogy egyetlen embernek a kezében valóban akkora hatalom legyen, hogy a világon mindenhol van rendelkezésre álló embere, legyen az volt elítélt, modellszépségű híresség vagy egyszerű taxisofőr, eléggé hihetetlennek tetszett. Bár valószínűleg nem a hihetetlen a legjobb szó rá, mert sajnos a mai világban nagyon is hihető az ilyesmi, bár eléggé szörnyű belegondolni, hogy valakinek ekkora hatalma legyen. Ráadásul itt még a technikai berendezések is elképesztőek voltak, bele sem merek gondolni, hogy ezek vajon létezhetnek-e manapság, de a válasz elég nagy valószínűséggel egyébként igen lenne...

Ugyanennyire rossz érzés elgondolkodni azon, hogy az emberek mára ilyen mértékben képesek befolyásolni bármit, beleértve a természetet is... Amivel persze semmiféle pozitívumot nem tudnak előállítani (vagy legalábbis a könyvből ez derül ki), és felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért van szükség erre...

A csattanó igazából számomra nem is volt csattanó, mert még a könyv fele előtt szerintem nyilvánvaló volt minden, a végkifejlet pedig kicsit megszokott volt. Bár ettől nem lett rossz a lezárás.

Összességében nem volt rossz könyv, gyorsan lehetett haladni vele, csak sokszor olyan volt, mintha ismétléseket olvasnék.

Peter James: Tökéletes emberek

Nos, ez a könyv aztán okozott nem is egy meglepetést, szerencsére mindet jó értelemben. Először is ismét megállapítottam, hogy ebben az íróban gyakorlatilag soha nem kell csalódnom. Minden könyvét úgy tudja megírni, hogy az első perctől kezdve lekösse az ember figyelmét, és még a kevésbé izgalmas részeknél sem lehet unatkozni. Ennél a könyvnél ráadásul kicsit tartottam attól, hogy nem fogom különösebben érdekesnek találni a sok tudományos szöveget. Végül is ez így lett, mert hát ez nem igazán az én világom, mégis képes volt úgy megírni az egészet, hogy ne egy száraz, érthetetlen szöveget kapjunk, hanem egy ilyen témákban teljesen idegen hétköznapi ember számára is olvasható legyen. Pedig volt benne bőven szakmai rész, gyakorlatilag az egész könyv erről szólt, mert a főtémán kívül mindig kaptunk valami más tudományos dologról is információkat. Nem mondom, hogy minden részét teljesen a magamévá tettem és maximálisan megértettem, de ahhoz képest, hogy ez nem az én világom, abszolút élvezhető könyv volt.

Egy kicsit kitérnék a két főszereplőre (a szülőkre). Megértettem, hogy mi motiválta őket és még a "kísérletben" való részvételükkel sem volt különösebb bajom, de az eléggé idegesített, hogy a nő folyamatosan nyafogott valami miatt. Soha semmi nem volt neki elég jó, mindenben kifogást talált, olykor paranoiás volt vagy éppen csak simán hisztis.

(Csak néhány példa erre spoilerveszéllyel: Még a könyv végén is nagyon odáig volt a férjéért, de simán elhitte róla, hogy részt vesz egy összeesküvésben ellene. Nem akarta, hogy megint beteg gyereke legyen, de aztán amikor született két egészséges az volt a baja, hogy folyamatosan gondoskodnia kell róluk. Teljesen el volt ragadtatva egy szó szerint a semmi közepén lévő háztól, amit ráadásul ő választott ki, de amikor teljesen egyedül lett a gyerekekkel és nem volt kihez szólnia, gyakorlatilag haragudott a férjére, hogy az dolgozik és vannak munkatársai, akikkel beszélgethet. Amikor a gyerekek elkezdtek furcsán viselkedni, iszonyodott és majdhogynem félt tőlük, de ha segítő szándékkal megemlítette valaki, hogy akár csak egy kis időre is megváljon tőlük, teljességgel kikelt magából...)

Tudom én, hogy nem érthetem meg a helyzetét (hozzátenném: nem is akarom), és biztosan nehéz dolog szülőnek lenni, de egyszerűen ennek a nőnek tényleg mindig mindennel valami baja volt...

Egyébként nem tudom mára esetleg mennyi valóságalapja van a könyvben leírtaknak tudományos szempontból, és igazából nem is igazán tudok mit gondolni róla. Azt még megérteném, hogy valakik tényleg csak annyira koncentráljanak, hogy ne legyen beteg a gyerekük, és ennek megfelelően módosítanak géneket, de hogy tulajdonságokat és személyiségjegyeket ilyen módon befolyásoljanak... hát nem is tudom... Ha mindenki ilyen módon "összerakná" a saját gyerekét, az hova vezetne...? Főleg úgy, ha olyan következményei vannak, mint a könyvben... Egyszóval bár érdekes ez az elképzelés, az én véleményem az, hogy a valóságban elég szörnyű következményei lehetnének...

Magában a történetben amúgy semmi kiszámítható nem volt. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amiben még megtippelni sem tudtam volna, hogy vajon most mi fog történni... Itt viszont végig ez volt a helyzet. Egyébként úgy a háromnegyedénél kezdtem egy nagyon kicsit unni a dolgokat, de én sem tudnám megmondani miért. Talán azért, mert bár a tudományos szöveget érdekesnek találtam, a vallásos részekkel továbbra sem tudtam mit kezdeni. Úgy látszik az egy olyan téma, ami a legkisebb mértékben sem tud érdekelni... A könyv befejezése igazából brutális volt. Nem a szó véres értelmében, nem történt semmiféle mészárlás. Inkább emberi, érzelmi és lelki értelemben: az a kérdés fogalmazódott meg bennem a legvégén, hogy hogyan képesek emberek ekkora fájdalmakat kibírni... Hiszen ez a két ember (a szülők) teljesen hétköznapi emberek voltak, akik csak hétköznapi életet szerettek volna maguknak, mégis folyamatosan szenvedéssel és fájdalommal volt tele az életük, egy nagyon kicsi és kevés jó között...

Összességében én elég jó könyvnek mondanám, ami a nagymértékű tudományos szöveg ellenére is fenntartja az ember érdeklődését, de azért eléggé oda kell rá figyelni. Ezen kívül mire az ember a végére ér, biztosan azt is megállapítja magában, hogy egy igencsak depressziós és letargikus történetről van szó, tehát érzékeny lelkű embereknek nem kifejezetten ajánlanám.

Julie Garwood: Ha eljő a tavasz

Nos, bár ez a könyv eredetileg egy sorozat ötödik része, én csak ezt az egyet olvastam. Reméltem, hogy önmagában is megállja a helyét a történet, és szerencsére így is lett. Bár voltak utalások a korábbi kötetekre, nem volt semmi olyan információ benne, ami igényelte volna az előző részek elolvasását.

Maga a történet nem volt túl bonyolult, bár viszonylag sok szereplő megfordult benne, némelyek csak rövid ideig, ami kicsit megnehezítette az eligazodást, de végül is nem volt zavaró. Mivel a három nő nem kerül külön-külön részletes bemutatásra, eltartott egy darabig, míg sikerült megszoknom őket. Bár mivel kellőképp különbözőek voltak, nem igazán lehetett összekeverni őket, csak hirtelen váltásnál kellett kicsit gondolkozni, hogy ki-kicsoda.

Egyébként a szereplők igazából teljesen semlegesek voltak számomra, egyedül az ostoba seriff viselkedésétől másztam falra. A főszereplők (a két férfi és a három nő) valójában teljesen hidegen hagyott.

Maga a történet a szerelmi szálak tekintetében teljeséggel kiszámítható volt, csak nekem kicsit sok lett a végére a szenvedés. Szerencsére ezt leszámítva viszont nem egy csöpögős romantikus maszlagot kaptunk, inkább a bűnüldözésen volt a hangsúly.

Bár a könyv eleje nekem kicsit unalmas volt, mert úgy éreztem, csak arról olvasok, hogy a nők önfejűen csinálni akarnak valamit, a férfiak meg idegesek emiatt, és próbálják őket lebeszélni erről... Szerencsére a vége felé még volt olyan fordulat, amire nem igazán számítottam, viszont a befejezés szerintem nagyon rövidre sikerült. A könyv addigi terjedelme alapján lehetett volna kicsit bővebb a lezárás.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszerűbb és visszafogottabb könyvet kerestem a sok durva történet után, és ezeknek a követelményeknek maximálisan megfelelt. Nem volt túl sok benne a szerelmi szál sem, így szerintem azok is élvezni tudják, akik amúgy nem részesítik előnyben ezt a műfajt (ahogyan én sem).

Val McDermid: Szirének éneke

Nos, ez egy nagyon jól sikerült könyv volt. Sajnos különböző okok miatt csak elég lassan sikerült kiolvasnom, de ez egyáltalán nem rajtam vagy a könyvön múlott... Már a fülszöveg alapján éreztem, hogy egy jó könyv lesz, de sokkal többet kaptam, mint amit vártam. Az elejétől a végéig jól fel volt építve, bár szokásomhoz híven a nyomozós része most is kicsit kevésbé kötötte le a figyelmemet, de attól még nem volt rossz, csak a beteg lelkű pszichopata szemszöge mindig sokkal érdekesebb számomra...

És most maximálisan kiélhettem a saját beteg oldalamat, amikor a gyilkos fejezeteit olvastam... Ennyire brutális módon gyilkoló tettessel nagyon rég találkoztam (ha egyáltalán volt már hasonló). A maga véres borzalmában egyébként nagyon ötletes módszer(ek) volt(ak).

Bár néha a nyomozás része kicsit monoton lett, mégsem untatott, mert a profilozó munkája nagyon is érdekelt, és izgalmas volt olvasni, hogy mikre jön rá nagyon kevés információk alapján.

A végkifejlet szerintem nagyon gyorsra sikeredett az egyébként hosszú könyvhöz képest. Egy leheletnyivel talán lehetett volna hosszabb és részletesebb. A gyilkos konkrét személyére végül is nem jöttem rá, és akadt meglepetés a végén, de néhány információ azért nem volt nagy újdonság.

Összességében nekem nagyon tetszett a könyv, én mindenképpen ajánlanám elolvasásra, de csak erős idegezetűeknek...

Lisa Jackson: Emlékek

Nos, eléggé megszenvedtem ezzel a könyvvel, főleg az első felével... Pedig egyébként nem lett volna rossz, mert még a romantikus szálat sem vitték benne túlzásba, sőt, szinte csak árnyalatnyi szerelmi szál volt benne, ami csak a legvégén teljesedett ki, így egyáltalán nem vonta el a figyelmet a valódi cselekményről. Bár lehet, hogy ebben az esetben kicsit segített volna...

A probléma leginkább az volt számomra, hogy több mint a feléig nem nagyon történt benne semmi. Jó néhány oldalon keresztül csak egy magatehetetlen, de tudatánál lévő nő belső kínlódását olvashattuk. Aztán végre magához tért, de onnantól is csak szenvedett. Amit persze megértek, mert borzasztó lehet úgy élni, hogy semmire nem emlékszik az ember a korábbi életéből, de szerintem itt túl sok fejezet szólt erről.

Amikor végre elkezdtek kiderülni dolgok, azok is majdhogynem csak félrevezetésként szolgáltak, mert ha a könyv egészét és a végkifejletet vesszük, akkor nem sokat tettek hozzá érdemben a történethez. Azt szerintem lehetett sejteni, hogy valami komolyabb dolog lesz az események hátterében (és persze már a bevezető is ezt támasztotta alá), nem csak egy szimpla emlékezetkiesés.

A szereplők egyékbént eléggé idegesítettek. Nem az összes, de a legtöbb. A házaspárt szimplán csak pénzéhes elmebetegként tudnám jellemezni, az anyós parancsolgatása az őrületbe kergetett, az amnéziás nőnek pedig idegesített az állandó szenvedése, és hogy mennyi időbe telt, mire végre képes volt a sarkára állni a többiekkel szemben.

Az "elkövető" személyét én megfejtettem, és túlságosan nagy meglepetéseket nem tartogatott már a végkifejlet. Viszont a végére zavaróan felpörögtek az események, mégpedig abban az értelemben, hogy addig meglehetősen unalmasan, kevés mozzanattal csörgedezett a történet, aztán az utolsó oldalakon hirtelen minden szereplő bekapcsolódott valamilyen módon, ami meglehetősen kuszává tette a cselekményt. Persze lehetett követni, de kicsit akkor is kaotikusra sikeredett.

Összességében nem lett volna rossz könyv, de szerintem minimum a negyedét simán meg lehetett volna spórolni tartalomban.