M.J.Arlidge: Üsd, vágd

Nos, az a helyzet, hogy erről a könyvről túl sok mindent nem fogok tudni írni. Egyszerűen imádtam az első oldaltól az utolsóig. Valamit nagyon tudhat az író, mert majdhogynem egy ültő helyemben olvastam ki az egészet, ami elég ritka nálam, bármennyire is érdekes az adott könyv. (Ebben az esetben erősen besegített, hogy éppen nem akadt egyéb elfoglaltságom, míg máskor sajnos nem vagyok ilyen kedvező helyezetben...)

Az első részt még ennél a kötetnél is jobban imádtam, és amikor megláttam ennek a borítóját, éreztem, hogy nem sokban fog alulmaradni az előzőhöz képest. Szerencsére valóban így volt, bár annak a története, cselekménye és főleg a szadizmusa sokkal jobban megfogott. Szadizmusban mondjuk itt sem volt hiány, csak épp teljesen másféle volt... Egyébként jól ki volt dolgozva a történet, nem hagyott maga után kérdéseket, végig abszolút lekötötte a figyelmemet a cselekmény, esély nem volt közben elkalandozni. Persze ezúttal is a gyilkos szemszögéből megírt részek tetszettek legjobban, de érdekes volt a rendőrök életébe is bepillantani.

Egyébként bármennyire is imádtam a könyvet a fantasztikus cselekménye miatt, a szereplők egyszerűen borzalmasak. Nemigen van benne szimpatikus ember, sőt... Többnyire majdnem mindegyik idegesítő vagy negatív valamiért. Főleg az újságíró irritáló benne, már viszketett a tenyerem a róla szóló részeknél... A főszereplőnő sem sokkal jobb, mert nagyon öntörvényű és azért lelkileg sincs teljesen rendben egy ilyen munkához, de végül is jó benne... Ami az áldozatokat illeti, nos velük kicsit sem éreztem együtt, mert rendszerint nagyon felhúztam magam, amikor a viselt dolgaikról olvastam.

A befejezés is nagyon jól meg volt írva, minden a helyére került végül, és folyamatosan voltak benne meglepetések. Szerintem elég jól el voltak osztva a történések, szerencsére az író nem sűrített bele mindent az utolsó néhány oldalba. Nekem mondjuk a tényleges befejezés elég nyitott maradt, bár mivel tudom, hogy van folytatása, így ez sem zavart annyira.

Összességében nagyon jó könyv lett, bár kell hozzá gyomor. Aki olvasta és szerette első részt annak ez is biztosan elnyeri a tetszését.

Lesley Pearse: Ígéret

Nos, gondoltam olyan könyvvel indítom az évet, ami biztosan nem okoz csalódást. Szerencsére akadnak még olyan kedvenc íróim, akikben valóban soha nem kell csalódnom. Nagyon szeretem az írónő minden könyvét, bár ennek a kötetnek az első részénél azt írtam, hogy magam sem tudom miért, de valahogy mégsem nyerte el annyira a tetszésemet, mint a korábban olvasott művei. Ez a könyv gyakorlatilag hasonlókat váltott ki belőlem...

Az eleje kicsit lassúnak tűnt, vagy csak nem tudtam kellően beleélni magam a történetbe, mindenesetre nem kötött le a mindennapok részletezése. Persze tudom, hogy egy ilyen típusú regénynél kell némi töltetlék, nem vághatunk mindennek hirtelen a közepébe, olykor viszont kicsit unalmasnak találtam egyes részeket. Aztán a kórházi, majd a háborús részek következtek, kicsit felébredt a lelkesedésem, végül pedig amikor már ismét otthon voltak, onnantól valahogy jobban érdekelt az egész. Bár elég szörnyű volt olvasni, hogy miken mentek keresztül és hogyan viselkedett a férj, mégis érdekes részek volt.

Egyébként az tűnt fel a történettel kapcsolatban, hogy míg az eleje eléggé részletes és sok adalékkal fűszerezett volt, addig ahogy haladtunk előre a cselekménnyel úgy vált egyre sűrűbbé az egész. Például a végét én kicsit hirtelennek, majdhogynem összecsapottnak éreztem, mert míg az első fejezetekben tényleg elég részletesen taglaltak egyes eseményeket, addig az utolsó kicsit több mint ötven oldalon alig történt valami érdemleges, minden néhány mondattal el lett intézve, és a végkifejlet is olyan hirtelen abbamaradt, hogy csak pislogtam körbe, hátha valaki már nyújtja is felém a következő folytatást (ami nincs). Én szívesen olvastam volna egy áttekintő befejezést, hogy körülbelül mi történik velük később, hogyan alakul az életük...

Összességében olvasmányos és érdekes mű, egy szórakoztató irodalmi regényhez képest szerintem elég alapos bepillantást lehet vele nyerni az első világháború viszontagságaiba. Aki olvasta az első részt (Bell), az feltétlenül olvassa el ezt is.

Peter James: Az idő rabságában

Nos, sajnos azt kell mondjam, hogy ez volt az eddig legkevésbé tetsző könyvem az írótól, pedig olvastam már néhányat... Eléggé unalmasnak találtam, pedig nála már megállapítottam korábban, hogy az engem kevésbé érdeklő témákat is meg tudja úgy írni, hogy érdekes legyen. Itt azonban ez nem sikerült.

Még azzal talán nem is lett volna baj, hogy a régiségek világában nem vagyok otthon, és annyira nem is érdeklődöm irántuk, de ha a történet többi része jobban pörgött volna, valószínűleg élvezhetőbb lett volna számomra. Viszont kicsit olyan volt, mintha ugyanazt olvasnám el többször: az öregember bosszút forral, a fia fenyegetőzik, a verőember bántalmaz másokat, a főszereplő nyomozó pedig vagy aggódik vagy büszke a családja miatt... Az események persze zajlottak közben, de valahogy a történet érdektelensége miatt még a szereplőket sem igazán sikerült megjegyeznem és betájolnom. Ezt nem is tudom rendesen megmagyarázni, mert egyébként nem szokott ilyennel problémám lenni...

Ennél a könyvnél kicsit úgy tűnt számomra, hogy nem is nagyon tudta volna érdekesebben megírni számomra, egyszerűen untatott az egész, már a végkifejlet sem érdekelt igazán. Egyébként tartogatott meglepetést a vége, de annyira a végére szerettem volna már érni, hogy az sem érdekelt igazán. Bár az utolsó oldalakon még volt olyan fordulat, amin meglepődtem, és ott kapott egy plusz pontot a könyv.

Összességében én abszolút kihagyható műnek tartom, még a teljes könyvsorozat szempontjából sem túlságosan fontos. Én biztosan nem olvasnám el még egyszer.

Sally Hunter: Műtéti hiba

Nos, az első, amit kiemelnék a könyvvel kapcsolatban, az rögtön egy hatalmas negatívum lenne, mégpedig a fülszöveg! Ugyanis ott olyan dolog van leírva, ami a könyvnek csak körülbelül a háromnegyedénél derül ki, és ezáltal elég fura volt olvasni, mert nem lehetett eldönteni, hogy a fülszöveget írták meg rosszul, vagy tényleg lelőtték a könyv lényegét... Sajnos, ez utóbbi vált be, amit én elég durva hibának tartok.

A könyv története egyébként elég izgalmas lenne, viszont még ebben az elég kevés oldalban is sikerült elég unalmasan megírni... Ahogyan hullanak az emberek, és a konkrét halálmódok, amik szinte már a kínzással is felérnek, nos, azok nagyon is izgalmasak és a maguk beteg módján érdekesek voltak, alig vártam ezeket a részeket. Ám az ezek közötti részek annyira unalmasak voltak, hogy néha erőt kellett vennem magamon a folytatáshoz. Eléggé egyhangúak voltak, mintha folyamatosan mindenki ugyanazt csinálta volna: ugyanazokat a vitákat folytatták le, a buta szereplő mindig buta fejet vágott, a hisztis szereplő mindig hisztizet, a fiatal fiúkra bukó nő folyton próbálkozott, stb... Csak és kizárólag a gyilkosságokkal kapcsolatos részekre tudtam rendesen odafigyelni, mert a többi kicsit sem kötötte le a figyelmemet. Bár nem volt túlságosan terjengős könyv, mégis sokkal hosszabbnak éreztem a valós terjedelménél, szerintem jobban is meg lehetett volna írni...

Összességében az alaptörténet nagyon jó volt, és a gyilkosságok megvalósítása is. Ha a többi részt is érdekesen sikerült volna megírni, eszméletlenül jó könyvet kaphattunk volna...

Karin Slaughter: Az eltűnt lány / Szőke, kék szemű

Nos, bár az egyik kedvenc írónőmről van szó, ez a könyve sajnos nem ért fel a korábban tőle olvasott hatrészes sorozathoz, aminek minden részét imádtam. Ezzel a könyvvel kapcsolatban azonban elég vegyes érzéseim vannak...

Először is a könyvnek aligha nevezhető kis füzetecske egyértelműen csak marketingszerepet tölt be, mivel önállóan egyáltalán nem értelmezhető. Gyakorlatilag nincs története, ami nem csoda, hisz kevesebb, mint száz oldalban nem is nagyon lehet csodát tenni. Az, hogy eredetileg csak e-könyv formátumban jelent meg, nagyon jól példázza, hogy mennyire elhanyagolható a teljes könyv szempontjából. Kétségtelen, hogy tartogat némi pluszt, hogy az áldozat életét is megismerjük valamennyire, de ez konkrétan a könyv első fejezetének illet volna be tökéletesen.

Maga a történet egyébként nem volt rossz, valószínűleg kihozta belőle a maximumot az írónő, viszont szerintem az eleje (vagy inkább a háromnegyede) nagyon lassú, vontatott és szenvedős volt. Ez a könyv egyértelműen egy családi dráma volt, krimihez vajmi kevés köze volt. Rendben, a gyilkosságok nyilván ezt a vonalat erősítik, de az utolsó néhány fejezet kivételével egyáltalán nem ezeken volt a hansúly, hanem a családon és annak széthullásán. Ezzel sincs egyébként semmi probléma, ilyet is lehet olvasni néha, és bár belátom, hogy nem én vagyok a legfogékonyabb ember erre a témára, viszont nekem akkor is sok volt. A könyv háromnegyedében szenvedett valaki, ami bár egyáltalán nem meglepő a történtek fényében, kisebb dózísban (vagy oldalszámban) bőven elegendő lett volna. Így viszont eleinte nem nagyon történt semmi, csak egymás után derültek ki durvábbnál durvább dolgok, aztán a végén annyira felpörögtek az események, hogy olyan volt, mintha egy másik könyvet kezdtem volna el olvasni.

Egyébként amennyire untatott az eleje, annyira durvának találtam a végét. Engem azért elég nehéz kiakasztani, mert sok durva jelenetet tartalmazó könyvet olvastam már, de itt azért nekem is elkerekedett néha a szemem a válogatott, szadista kínzásoktól. Lehet, hogy beteg dolog, de nekem ezek a részek tetszettek benne a legjobban, bár mivel a többi részét unalmasnak találtam, lehet, hogy ez nem annyira meglepő.

A végkifejlet nem tartogatott meglepetést, mert sok mindenre elég hamar rá lehetett jönni vagy ténylegesen ki is derült korábban. Azért volt még benne váratlan fordulat, de szerintem a legnagyobb hatást az apa utolsó levelével sikerült elérnie az írónőnek.

Összességében, aki olvasta a korábbi könyveit, és azokhoz hasonlót vár, az valószínűleg csalódni fog, mivel itt a családi drámákon van a hangsúly, nem pedig a krimi vonalon. Aki szereti ezt a műfajt, annak biztosan tetszik, mert egyébként nem rossz könyv, csak számomra nagyon el lett nyújtva az eleje.

Harlan Coben: Hat év

Nos, bevallom őszintén, hogy kicsit félve kezdtem neki a könyvnek, mert bár nincs különösebb bajom az író könyveivel -ennek bizonyítéka, hogy ez már a sokadik könyvem volt tőle-, valamiért mégsem szoktak úgy igazán tetszeni. Mindegyiknek megvan a maga története, ami önmagában nem rossz, csak valahogy mégsem nyeri el teljesen a tetszésemet... Ezúttal azonban mondhatni, hogy kellemesen csalódtam.

Az elején kicsit unalmasnak találtam, mert nem nagyon történt benne más, csak a főszereplő szenvedett jobbra-balra, hogy mennyire nagyon szeretett egy nőt évekkel korábban. Egyébként ez a vonal megmaradt a könyv végéig, csak azért szerencsére kicsit alábbhagyott. Ennek ellenére az elején és a végén egyaránt idegesítő volt az émelyítő csöpögés, főleg egy -egyébként igencsak férfias megjelenésű- férfi részéről. (Hogy ilyen erős érzelem és kötelék létezik-e a valóságban, abba most nem megyek bele, mert ez aztán tényleg maximálisan szubjektív dolog, hogy ki milyen érzelmekre képes...)

A kicsit unalmas kezdet után aztán igencsak beindult a történet, pörögtek az események, és annyi név bukkant fel egymás után, hogy Jackie Collins-regény is megirigyelhette volna. Számomra azért a végén már kicsit nehéz volt követni, hogy akkor végül is ki, mikor, kivel, mit csinált, mert elég kevés oldalba lett belesűrítve az egész. Vagy úgy is mondhatnám, hogy bár volt, amikor azzal telt el egy(-két) oldal, hogy a főszereplő ide-oda autózgat és gondolkodik, aztán pedig ugyanennyi oldal alatt megtudtunk egy csomó információt, ami jelentősen bonyolított mindent. A rengeteg felbukkanó (élő és már halott) szereplő tényleg nagyon kuszává tette a történetet, mert mindegyiknek volt egy-egy közös kapcsolódási pontja, amiket az embernek a helyére kellett tenni, ráadásul még az időben is el kellett helyeznie, mert a jelen idő mellett, hat évvel, illetve huszonöt évvel korábbi eseményekről is tudomást szereztünk. Mindent egybevetve azért érthető maradt a történet és a végén minden a helyére került, bár egy kicsit kidolgozottabb lehetett volna a befejezés.

Összességében jó könyv volt, kicsit kacifántos történettel. Ami erősen pozitívum benne az a humor, amivel a főszereplő egyes szám első személyű (gyakorlatilag) elbeszélését olvashattuk. Sokszor mosolyogtam bizonyos megfogalmazásokon az olvasása közben.

Linwood Barclay: Látomás

Nos, egyértelmű, hogy olvastam már sokkal jobb könyvet is az írótól... Ráadásul az első könyv, amit tőle olvastam, azonnal az egyik kedvencemmé vált, annyira izgalmas története volt. Azóta túl vagyok még pár könyvén, és sajnos nem érnek fel az először olvasotthoz.

Ez a könyv kicsit olyan volt nekem, mintha egy novellát olvasnék. Persze annál azért hosszabb volt, de maga a történet szerintem megfelelt volna a műfajnak. Meglehetősen hirtelen kezdődött egy kis előzménytörténettel, aztán pedig viszonylag sok esemény lett belesűrítve kétszáz oldalba. Nekem egyébként úgy tűnt, mintha még ennél is kevesebbet olvastam volna. A lényeges cselekmény pedig gyakorlatilag egy fél nap alatt lejátszódott, ami megintcsak inkább novellára hajaz. Vagy inkább úgy tűnt, mintha az író egy kis kitekintést akart volna megalkotni két kötet közé, pedig elvileg nem egy sorozat részét képezik a könyvei. (Bár volt utalás egy korábbi könyvére, illetve annak cselekményére, de nem lehetne annak a folytatásának nevezni).

Nem is tudom, hogy mit írhatnék a történetéről, hiszen tényleg kevés oldalon sok dolog történt. Aztán pedig valahogy minden(ki) kapcsolódott minden(ki)hez, amitől se jobb, se rosszabb nem lett már a történet. Egyébként érdekes volt, hogy a nő hogyan úszott meg nem kevés furfanggal mindent, de ugyanakkor valahogy kicsit hihetetlen is volt.

Összességében továbbra sem tudnám megfelelően jellemezni, mert elég vegyes érzéseim vannak. Érdekes volt ugyan, de mind terjedelemben, mind a cselekmény időintervallumában nagyon kevésnek bizonyult számomra.

Mary Higgins Clark: Ne felejts!

Nos, most sem kellett csalódnom az írónőben... Valamiért mindig azt gondolom, amikor belekezdek a könyvébe, hogy majd lesz benne szerelmi szál. Aztán valahogy mégsincs. Illetve valamilyen szinten azért megjelenik a szerelem, és hangsúlyosak lesznek az érzelmi kapcsolatok, de egyáltalán nem olyan mértékben, hogy rá lehessen aggatni a romantikus jelzőt. Itt is inkább a házasságra és a két fél kapcsolatára volt kiélezve a történet (egy része), ami ezáltal nem csöpögős, hanem sokkal inkább életszerű lett...

A történetet eleinte kicsit furcsálltam, mert nem tudtam mire vélni a misztikus jelleget, ami végigkísérte gyakorlatilag az egész könyvet. Persze sejtettem, hogy valami egyszerű (vagy inkább úgy fogalmaznám meg, hogy emberi) magyarázata lesz a történéseknek, de valamilyen szinten mégis olyan volt, mintha valami természetfeletti jelenségről olvasnék.

A szereplők teljesen egyszerűek voltak abban az értelemben, hogy igazán szerintem senkit sem lehetett megkedvelni vagy éppen megutálni. Persze a könyv végére kiderült, hogy ki az aki valóban jó, és ki az, aki egy kétszínű alak. Mivel apránként kiderültek benne a fejlemények, valahogy igazán nagy meglepetést nem tudott már okozni a vége, de érdekes és izgalmas volt.

Az egyetlen dolog, ami nagyon zavart benne, az a (számomra) meglehetősen furcsa fogalmazás volt, aminek egy része valószínűleg inkább fordítói hiba. Bár egy húsz éves könyvről beszélünk, azért a nyelvezet ennyit nem változott két évtized alatt, és inkább a gépelés és a lektorálás során alakulhatott így ki.

Összességében olvasmányos és izgalmas könyv, az elején talán picit sok nyűglődéssel, de a vége azért érdekes, és valamilyen szinten tartogathat meglepetést.

Douglas Preston: Lincoln Child: Az ereklyetartó

Nos, időként, amikor olyan könyvet olvasok, ami mondjuk nem feltétlenül tartozik bele a komfortzónámba (vagyis nem krimi vagy thriller), időnként felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is akartam én azt a bizonyos könyvet elolvasni... Ennél a kötetnél éppenséggel tudom a választ: az írópáros ezen sorozatát én eléggé a sokadik könyvükkel kezdem, ami akkor nagyon megtetszett. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy a többit is nagyon szívesen elolvasnám, mert hát ne csak a tizedik résztől kezdve olvassam már el őket. Persze most sem sorban olvasom a köteteket, de azért szeretném mindegyiket elolvasni előbb-utóbb (aztán egyszer majd talán sorban is). Most viszont egy kicsit elgondolkodtam, hogy valóban bele akarok-e vágni a többi kötetükbe is... Ez a történet ugyanis nem nyerte el a tetszésemet...

Bár a fülszöveg alapján is sejteni lehetett, hogy talán egy kicsit elvont történetről lesz majd szó, mégis úgy gondoltam, hogy ettől függetlenül még érdekes lehet. Sajnos azonban csalódnom kellett. Szerintem túlságosan is el lett nyújtva az egész. Az elején még fenn tudta tartani valamennyire az érdeklődésemet, és a tőlem teljesen távol álló téma (témák) ellenére is le tudta kötni valamennyire a figyelmemet. A háromnegyedétől viszont eléggé ellaposodott a történet, gyakorlatilag nem sok új dolog történt benne. Persze nyilván nem szó szerint kell ezt érteni, mert mindig voltak benne események, de akkor is ugyanazokon a helyszíneken jártunk, és gyakorlatilag ugyanazokat a mondatokat olvashattunk: vagy az alagutakban mászkáltak (az események több mint felében), vagy a rendőrség szerencsétlenkedett, vagy a tömeg verekedett... Részemről kb. száz oldallal előbb is befejeződhetett volna a történet. Persze a végkifejlet megtartásával, mert arra nyilván szükség volt, csak a többi töltelékrész tette a végére nagyon unalmassá...

Magáról a történetről nem is tudom mit írjak, hiszen egy része eleve kitalált volt. A hajléktalanok föld alatti életéről valamilyen szinten érdekes volt olvasni, bár annyira nem foglalkoztat ez a téma. A végkifejlet mondhatni, hogy kielégítő volt, bár maradt utána nyitott kérdés...

Összességében én egyszer olvasható műnek tartom, mert a végére nagyon ellaposodik a történet.

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

Nos, a sorozatot alkotó köteteket egyelőre nem sikerült sorrendben olvasnom, mivel én a harmadik résszel kezdtem, majd azt most az első követte... A többivel igyekszem majd tartani a sorrendet, de egyébként abszolút nem bánom, hogy anno a harmadik részt előbb olvastam. Az ugyanis jobban tetszett, mint ez a kötet. Ez sem volt rossz, főleg az eléggé elvont skandináv krimikhez képest, de az jobban megfogott.

Bár én jobban szeretem az olyan könyveket, amikben sorozatgyilkos tevékenykedik (vagy legalábbis valamilyen módon hullanak az emberek), itt nem zavart, hogy csak egy gyilkosság történt. Ráadásul sokkal inkább az embereken, családokon és az érzéseiken, viselkedésükön, gondolataikon volt a hangsúly, nem pedig a bűncselekményen. Természetesen ez volt a fő irányvonal, és soha nem került háttérbe, de mellette elég nagy szerepet kaptak az előbb említett dolgok. És azt biztosan állíthatom, hogy tud valamit az írónő, mert engem az ilyen részek általában idegesíteni szoktak, mivel én általában az elkövetőt szeretem megismerni. Ebben az esetben viszont egyáltalán nem zavart, hogy ekkora szerepet kapnak a különböző személyiségű emberek, bár azért néhánynak a viselkedése több mint kiakasztó volt...

Maga a nyomozás folyamatosan haladt előre, nem igazán voltak benne üres járatok, folyamatosan kiderült valami újdonság az üggyel kapcsolatban. Mondjuk ezekből egy idő után elég sok volt, a legvégére pedig már annyi információt kaptunk, és annyi különböző szál és ember találkozott össze valamilyen úton-módon, hogy csak kapkodtam a fejem a fejlemények miatt... Bár az írónő nem hagyta húzódni a történetet, a végén még elbírt volna szerintem néhány oldalt, hogy ne olyan hirtelen kelljen megemészteni minden új információt...

(Egyébként pedig ha már az emésztésnél tartunk, szerintem a skandináv regényeknél (sajátosságuk mellett) mindenki a nevektől (legyen az hely vagy ember neve) fél a legjobban. Nos, itt ezekkel nem is lett volna akkora baj, ha kicsit kevesebb van belőlük... Bár olvasás közben is feltűnt, így utólag belegondolva jöttem csak rá igazán, hogy mennyi mellékszereplő volt a történetben, akiknek vagy hasonló neve volt, vagy annak alapján el sem tudtam dönteni, hogy milyen nemű illetőről van szó... Ez nem von le könyvből, mert ennél sokkal például jobban szokott idegesíteni, ha egy könyvön belül egy (vagy néha több) név ismétlődik...)

Összességében én jó könyvnek mondanám, nem a végig izgulós kategóriába tartozik, de kellemesen lehet vele haladni, és végig leköti a figyelmet.