Stephen White: Végső hazugság

Nos, ez a könyv aztán kikészített... Több könyvet is olvastam már az írótól, és bár lehet, hogy nem tartozik a kedvenc íróim közé, az eddigi műveit mindig szívesen olvastam. Ennél azonban nem is lehetett volna rosszabb a helyzet: a közepéig csak rettenetesen unalmasnak találtam, a vége felé (kb. a háromnegyedétől) viszont már szinte fájt olvasni.

Volt egy alapsztori, amiből valószínűleg ki lehetett volna hozni egy normális történetet, ez azonban a legkevésbé sem sikerült. A könyv a következőkből épült fel: 1) a pszichológus a kutyáival van, 2) a pszichológus magában próbálja kikövetkeztetni a dolgokat legyen az az üggyel kapcsolatos információ vagy a saját életével kapcsolat apróság, 3) a pszichológus beszélget egy másik szereplővel egy olyan ügyről, amiről elvileg senki nem tud(hat). Ezen kívül semmi sem történt a könyvben. A főszereplő vagy ide-oda autózott a városban, vagy beszélgetett valakivel. Aztán nem sokkal a vége előtt hirtelen történt egy csomó dolog, minden azonnal a helyére került, és vége...

A könyv középpontjában álló ügy (bűntény) egyébként fogalmam sincs miért volt akkora titok. Azt megértem, hogy vannak olyan esetek, amiket nem tárnak a nyilvánosság elé, de az, hogy mindenki ennyire titkolózott a főszereplő előtt, szinte már misztikussá tette az egészet. Ráadásul nem sikerült rájönnöm, hogy előtte miért nem lehetett felfedni az esetet. Folyamatosan úgy beszéltek, mintha valami hihetetlen nagy szörnyűség lenne, ami nagyon nagy hatással lehet rá és az életére... Végül pedig semmi köze nem volt hozzá.

Gyakorlatilag a könyv egyetlen része sem tudott lekötni. Az ügyről csak ködösen és másodkézból kaptunk információkat, nyomozás egyáltalán nem volt, a pszichológus pedig sokkal többet foglalkozott a kutyáival, mint a családjával. (Szeretem az állatokat, a kutyákat, de itt valahogy feleslegesen soknak éreztem a rengeteg jelenetet velük). Több oldalon keresztül olvashattunk teljesen felesleges információkat (KB-esete), amelyeket ennél sokkal rövidebben is meg lehetett volna írni. Ezen kívül a felesleges reakcióleírások egyes beszélgetéseknél is az őrületbe kergettek. Ráadásul egyes részek annyira hosszan voltak leírva, hogy egy idő után teljesen kusza lett előttem minden, és hiába próbáltam valahogy felfogni, mi történik.

Összességében engem biztosan nem lehetne még egyszer rávenni, hogy elolvassam. Én rettenetesen untam az egészet, kínszenvedés volt egyszerre többet olvasni belőle.

Nevada Barr: Ördögkatlan

Nos, érdekes könyv volt. Miközben olvastam, eszembe jutott az írótól néhány éve olvasott könyvem, és rájöttem, hogy ugyanolyan furán érzem magam az olvasása közben, mint akkor. Pontosan nem is tudom, milyen jelzővel kellene illetnem, így maradok annál, hogy fura...

A történet nagyon hirtelen kezdődött, bármelyik szempontot is veszem figyelembe. Az elején felmerült bennem, hogy az egész könyv esetleg a nő veremben eltöltött szenvedéseiről fog szólni... Aztán kiszabadult, és foglalmam se volt, hogy most akkor mi lesz a történet többi része. Aztán mindig jött egy újabb fordulat, és másból sem állt az egész, mint hogy egy szerencsétlen nő a legkülönbözőbb halálközeli helyzeteket éli át. Közben persze azt hihettük, hogy tudjuk a gyilkos kilétét és indítékát, ezzel alaposan elterelte az író a figyelmet a valódi tettesről.

A könyv jó néhány része elég zavaros volt számomra. Általában nem okoz gondot magam elé képzelni az egyes jeleneteket, de egyes leírásokat nehezemre esett követni, a végén pedig már teljesen feladtam, hogy felfogjam, mit akart szemléltetni az író.

A szereplők is igencsak érdekesek voltak. Szimpatikusnak egyiket sem lehetett nevezni, a főbb szereplőket én mind egy kicsit betegnek tartottam a maguk módján. Az pedig már meg sem lepett, hogy megint egy lelkileg sérült nő a főszereplő, mert az utóbbi időben szinte csak ilyen könyveket sikerült olvasnom.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, bár egy kevésbé terjengős változat is bőven elég lett volna (például, ha kiveszik a sok egyforma leírást).

Alissa Nutting: Tampa

Nos, ez egy beteg könyv volt. Egy nagyon beteg könyv. A borítón olvasható jelző, miszerint szókimondó szöveggel találkozhatunk benne, nagyon is találó. Amivel nekem egyébként nincs gondom, de azért tényleg valóban nagyon részletesen és főleg szemléletesen voltak benne leírva dolgok...

A történet maga nem botránkoztatott meg (nyilván akkor bele se kezdek, hisz a fülszöveg egyértelmű volt), viszont akadtak benne számomra furcsaságok. Ilyen például, hogy az idő múlása meglehetősen furán volt érzékeltetve. Valószínűleg a krimikben és hasonlókban hozzászoktam a napokban, hetekben történő történetvezetéshez, itt viszont egy-egy nap vagy éppen óra nagy részletességgel ki volt dolgozva, aztán pedig hirtelen hetek és hónapok teltek el, majd megint jöttek a részletek... Valószínűleg ezzel sem lett volna probléma, viszont néha tényleg olyan ugrások voltak benne (fejezetenként vagy akár fejezen belül), hogy néha nehéz volt követni. Ezen kívül pedig annak ellenére, hogy nem egy bonyolult könyv, olykor mégis kicsit nehezebben ment az olvasása...

Maga az, amiről szólt persze elég beteg dolog volt, bár eltartott egy darabig megszoknom, hogy a tanárnő gyakorlatilag velem egyidős... Azonosulni persze abszolút nem tudtam vele (valószínűleg senki), de nemcsak a fiatal fiúk iránti vonzódása miatt nem, hanem maga az volt teljesen idegen számomra, ahogyan az életét élte...

A végkifejletet én nem is nagyon nevezném így... Mondhatni volt egy fordulat a vége felé, amit persze kellően kidolgoztak, de aztán rendes lezárást nem is kaptunk. Az utolsó mondat csak megmaradt a levegőben lógva, mint elfelejtették volna befejezni a könyvet.

Összességében egyszer el lehet olvasni, bár tényleg fel kell készülni a durva és erősen részletes szexuális leírásokra...

Jodie Carillon: Rémület az éjszakában

Nos, ez egy olyan könyv volt, ami mellőzött mindennemű hozzáértést. Egyértelműen kiderült belőle, hogy kezdő íróról van szó, bár szerintem aki sok könyvet olvasott már (hasonló témában), az jobban megírta volna.

A történettel nem volt semmi baj. Viszont a kidolgozottság már hagyott némi kívánnivalót maga után... Például hogy akármennyire is odafigyeltem, szerintem nem derült ki a könyvből, hogy melyik városban vagyunk (vagy hogy egyáltalán melyik országban, de ezt valószínűleg ki lehet következtetn). Bár általánossában nem vagyok oda a könyvek azon részeiért, amelyben a helyszínt aprólékosan bemutatják, azért némi földrajzi elhelyezés nem ártott volna meg. Ezen kívül az idő múlása sem volt valami érzékletes, néha-néha rájöhettünk, hogy még csak egy nap telt el, aztán viszont jött valami utalás, amiből az derült ki, hogy már több hét is eltelt a kezdés óta. Ezeket én személy szerint elég nagy hibának tartottam, mert szerintem erre egy kezdő írónak is oda kellene figyelnie.

Amúgy bár elvileg krimi volt, egyáltalán nem volt izgalmas. A tettes személyét már az elején ismertük, az indítékával és a módszerével együtt. Ettől persze még lehetett volna érdekes, de kicsit sem éreztem egy nyomozás közepén magam. Szinte csak úgy történtek dolgok, néha kiderítettek valamit, de azt is olyan érdektelenül. Más részek pedig erőteljes kérdéseket hagytak maguk után, amikre sem ott, sem később nem kaptunk választ, ami eléggé idegesítő volt. Ráadásul a főszereplő már-már unszimpatikus volt az állandó morgásával és agresszivitásával. Oké, hogy eléggé kijutott neki a rosszból életében, de az ilyen munkájában egyébként jó, ámde rettenetesen öntörvényű rendőrökből kezd kicsit sok lenni, akik mindent az érzelmektől vezéreltetve csinálnak.

Összességében én egyáltalán nem használnám rá a krimi jelzőt, nem ajánlanám senkinek, abszolút kihagyható könyv.

Lincoln Child: Jégbe zárt félelem

Nos, ez a könyv okozott némi meglepetést. A fülszöveg alapján számítottam rá, hogy igen nagy adagban fog tudományos részeket tartalmazni, ami így is lett, bár többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis miért akartam elolvasni, amikor nem igazán vonz az ilyesmi. Mivel azonban meglehetősen rövid, gondoltam ezt a keveset majdcsak kibírom valahogy. Persze sokat nem fogtam fel a tudományos részekből, csak amennyit nagyon muszáj volt. Viszont arra nem számítottam, hogy a lény és a hozzá tartozó történet ennyire természetfölötti lesz. Érdekes kontrasztban állt a tudomány és a képzelet, én igazából egyiket sem kifejezetten szeretem, de azért kis adagban elolvasom őket. Személy szerint én arra gondoltam, hogy a lény esetleg egy soha fel nem fedezett fajhoz fog tartozni és egyszerű magyarázat lesz mindenre. Ehelyett viszont kaptunk egy legendát a szellemvilágból...

Maga a történet egyébként nem volt rossz, a tudományos részeket leszámítva fenntartotta az érdeklődésemet. Számomra az egyik legérdekesebb rész a tévésekről szóló volt: először kicsit meglepett, hogy tényleg ennyire szenzációhajhászok, hogy a valóságot nem is annyira tartják szem előtt, hanem inkább utómunkával szerkesztik meg. Aztán jobban belegondolva beláttam, hogy sajnos nagyon is elképzelhetőnek tartom ezt a mai világban...

Összességében azt mondanám, hogy nem egy szokványos könyv, de a rengeteg tudományos rész ellenére is olvasmányos.

Nora Roberts: Ártatlan áldozatok

Nos, idén olvastam már egy könyvet az írónőtől, és azt kell mondjam, hogy a két történet nem sokban tért el egymástól. Mindkettőben adott egy nő, aki egy eldugott vidéki településen akar újra visszatalálni az életbe, miután hosszabb kórházi kezelésre szorult. Itt megismerkedik egy valakivel, akivel nagyon nem akar összejönni, de persze mégis összejönnek. Ja, és közben történik néhány gyilkosság a környéken... Különbséget csak a helyszín, a nevek, illetve a gyilkosság kivitelése jelentett, egyébként egyfolytában arra gondoltam, hogy a másik könyvben mennyire ugyanígy történt minden. Ezt nem rónám fel amúgy negatívumnak, bár azért szerintem NR többre is képes, mint egy kaptafára készült történeteket írni...

Egyébként nem volt rossz könyv, az eleje után kicsit talán leült a történet, de azért kellően olvasmányos volt. Szeretem az olyan könyveket, amikben több szereplőt is kiemelnek, és az ő szempontjukból ismerjük meg a történetet. Itt mondjuk már a végére igencsak sok szereplő volt, akiknek nem elég, hogy a nevük is hasonlított egy kicsit, de a családi állapot is feltűnően megegyezett, esetleg csak a gyerekek számában volt némi eltérés.

Egyébként az emberek viselkedése és a családok (ki)alakulása számomra eléggé érdekes volt. Néha olyan volt, mint egy évtizedekkel korábban játszódó történetet olvasnék... Elhiszem, hogy azon a vidéken más értékrend szerint élnek az emberek, mint mondjuk egy nagyvárosban, de hogy mindenki gyakorlatilag tinédzserként házasodott, mert már úton volt egy gyerek, aztán még több is, és alig lehetett olyan családról olvasni, akik tényleg szerették volna egymást, nekem elég fura volt. És persze a nők csak és kizárólag háziasszonyként funkcionáltak, amivel meg kicsit sem tudtam azonosulni.

Ennél már csak a szereplők voltak idegesítőbbek. Nem mindegyik, bár igazán szimpatikus szereplőt nemigen tudnék felmutatni belőle. Unszimpatikusat viszont annál többet... Kezdve a vallási őrülttel, át az érzéketlen anyán keresztül, egészen az elvetemült rasszistáig, elég sok beteg embert vonultatott fel a könyv. Olyannyira, hogy a sorozatgyilkos például be sem kerülne nálam a top3 beteg és irritáló szereplő közé.

A végkifejlet amúgy semmiféle meglepetést nem tartogatott, legalábbis számomra. A könyv (legalább) középénél tudtam, ki a tettes, és még az indokot is megsejtettem. Ennek ellenére élvezhető volt, és rendesen le is lett zárva a történet.

Összességében olvasmányos és szórakoztató könyv volt, a szerzőhöz híven sokkal nagyobb szerepet kapott benne a család és a szerelem, mint a gyilkosságok.

Peter Robinson: Mérgező emlékek

Nos, ez egy elég furcsa könyv volt... Egyértelműen nem lehet összehasonlítani az írótól előzőleg olvasott könyvvel, ami részben jó, mert legalább nem csak egyfélét képes írni a szerző, viszont valahogy nem is egy ilyen történetet vártam tőle... Persze nem feltétlenül probléma a meglepetés, de nekem akkor is kettős érzelmeim voltak az olvasása közben.

A legfurcsább számomra egyértelműen az volt, hogy kicsit mintha misztikus lett volna... Persze lehetett sejteni, hogy valódi szellemekről nincs szó, de amikor a főszereplő gondolatait olvastam, kicsit mégis olyan volt, mintha tényleg természetfeletti dolgok történnének... A végén pedig minden meg lett magyarázva egyszerű képzelődéssel, így viszont már túlzásnak tűnt, hogy ennyi mindent képzel bele egyszerű dolgokba. Maga a főszereplő egyébként érdekes volt, kicsit nehéz volt megszokni, hogy egy idősebb emberről van szó (hiszen általában középkorúakról szólnak a könyvek, bár így belegondolva nem is tudom miért), talán néha nehéz is volt összeegyeztetni a cselekedeteivel vagy a gondolataival, de végül is nem minden ember egyforma, így ezen is túl tudtam tenni magam.

Azt mondjuk én a könyv végéig nem tudtam megérteni, hogy miért kezd el foglalkozni a ház és a korábban ott lakók történetével, azt meg pláne nem, hogy miért lesz ennyire a megszállotja. Mert egyértelműen az lett, bármit is írtak a könyvben... Talán azt még értem is, hogy mivel sok tennivalója nincs és elég egyedül is van azon a kietlen helyen, utánanéz ennek-annak, de hogy más országokban, sőt már földrészeken is nyomoz, nekem kicsit túlzás volt. Persze biztosan valóban léteznek ilyen emberek, akik ha elkezdenek foglalkozni valamivel, akkor azt mindenképpen véghez is viszik, de számomra mégis értethetetlen volt ez a nyomozás. Merthogy ez már tényleg az volt. Némely krimiben nincs ilyen komoly nyomozási szál, mint ebben volt. Ráadásul egy nyugdíjas korú, (mondhatni ?) szellemi tevékenységet folytató férfiról van szó, akit jobb híján csakis a jó szerencse segít a kutakodásban. Idősebbnél idősebb embereket keres fel, akik nagy mázlijára mind tökéletes egészségnek örvendenek és mindenre emlékeznek. Ha meg mondjuk a nyomozás során valakiről kiderült, hogy az eltelt évek alatt valamikor már elhalálozott, szerencsére mindig volt egy még élő leszármazottja, aki kellő mennyiségű információt tudott szolgáltatni ahhoz, hogy a nyomozás ne rekedjen meg...

Egyébként a cselekmény engem elég sok helyen untatott, hiszen a főszereplővel kapcsolatos részek másról sem szóltak, mintsem, hogy mennyi ideig maradt a házban, mikor ment el kocsmába és mennyi (sok) alkoholt ivott. És persze itt-ott egy kis emberi kapcsolat is felmerült, bár ezek is egytől egyik a nyomozásának fejleményeiről szóltak. Ezen kívül a végére feltűnt, hogy elég kevés párbeszédet tartalmazott a leíró részekhez és a belső monológokhoz képest. Természetesen a könyv -illetve később a naplórészleteket nem vettem ide, hiszen azoknál egyértelműen a leíráson volt a hangsúly, de azokat egyébként sokkal jobban is élveztem. Bár néhol arra számítottam, hogy lesz valami izgalom, ez azonban nem igazán következett be. Visszatérve a főszereplő elmélkedéseihez, én elég sokszor eluntam magam az olvasásuk közben, mivel elég sokszor volt bennük ismétlés, illetve nem kötött le kellően, így előfordult, hogy nem tudtam megfelelően rákoncentrálni.

Végkifejletről igazából nem is tudom, hogy beszélhetünk-e. Persze a nyomozás meghozta az eredményét, ahogy azt várni lehetett, bár így is csak egy elméletre futotta, hiszen bizonyítani nem tudtak semmit. A lezárás végül is megvolt, nem mondanám, hogy bármiféle hiány maradt bennem a befejezése után.

Összességében nem annyira rossz könyv, egyszer el lehet olvasni, bár számomra sokszor unalmas volt. (Ráadásul szerintem néhány helyen konkrétan értelmetlen mondatok vagy mondatrészek szerepeltek benne, bár gondolom ez a fordító hibája. Mindenesetre már az első is elég zavaró volt, nemhogy az utána következő többi...)

Camilla Grebe - Åsa Träff: A terapeuta

Nos, egy újabb skandináv krimi, ami a megszokott módon elég kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Ha csak a krimi részt nézem, semmiképpen sem mondanám unalmasnak, viszont a főszereplő szenvedése kiakasztó volt. És akkor még visszafogottan fogalmaztam...

Mostanában kezdem kicsit unni, hogy folyamatosan olyan könyvek kerülnek a kezembe, amikben valaki rettenetesen szenved. És nem, nem egy sorozatgyilkos által megkínzott áldozatra gondolok, aki a fizikai fájdalmaktól szenved, hanem a sok lelki nyomoréktól. Persze a legtöbb esetben érthető, hogy valami akkora traumát okozott az egyénnek az életében, hogy attól elég rossz lelki állapotba került. De szerintem ezt minden olvasó fel tudja fogni már a könyv elején is, néha-néha később is utalva rá, teljesen felesleges minden második oldalon arról olvasni, hogy mennyire rossz neki, mennyire életképtelen... És sajnos ez ebben a könyvben nagyon így volt. Már az elején annyira idegesített a főszereplő, hogy nagyon nehezen tudtam rávenni magam az olvasásra. Ráadásul egy pszichológusról volt szó, akinek pontosan a saját tüneteit kellett volna kezelnie, bár szerintem olykor rosszabb volt a betegeinél is... Tudom, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, és ezt most értem a pszichológusokra is, és nehéz rávennie magát, hogy segítséget kérjen, de számomra felfoghatatlan volt, hogy aki ennyire nincs rendben lelkileg, az hogy mer egyáltalán segíteni másokon.

A cselekmény egyébként rendben volt, mondjuk nagy nyomozásról én különösebben nem beszélnék, mert szinte véletlenül derültek ki dolgok, a vége pedig magától megoldódott... Bár a gyilkos személye számomra okozott meglepetést, sajnos nagyon kevés figyelmet fordítottak a krimi részre, helyette leginkább egy önsajnálatban élő, szerintem már direkt szenvedő nő folyamatos hisztijeit olvashattuk...

Összességében nem lenne rossz könyv, bár ha a sok felesleges szenvedést kivennénk belőle, valószínűleg éppen csak az eredeti hossz felét kapnánk meg...

Linda Castillo: Könyörgés

Ez volt az első könyvem az írótól, és úgy alakult, hogy először a második részt olvastam el a sorozatból. Ez igazából nem okozott problémákat, így is teljesen érthető volt a történet, bár az elején nem tisztáztak mindent, ami feltételezhetően már kiderült az első részből, és elég sokat kellett várni a háttérinformációkra, de egyébként majdhogynem önállóan is megállta a helyét a könyv.

Maga az alaptörténet nagyon felkeltette az érdeklődésemet (nyilván, hisz ezért vettem meg), de aztán mégsem nyert meg magának annyira. Miután megtörtént az esemény (ami már a fülszövegben is benne volt), teljesen csak a nyomozásról szólt minden. Gyakorlatilag semmi nem történt azon kívül, hogy néha felbukkant egy-egy újabb nyom. Ez a monotonitást itt-ott némi érzelgős magánélettel lett megtűzdelve.

És ha már az érzelmek kerültek szóba, megemlíteném azt, ami leginkább idegesített a könyvben: nevezetesen a rendőrfőnöknő szenvedése... Megértem, hogy borzalmas bűncselekmény történt. Megértem, hogy az áldozatok többsége ráadásul különböző korban lévő gyerek. Megértem, hogy a származása miatt különösen hat rá. Megértem, hogy a múltjával kapcsolatos hasonlóságokat fedezett fel a nyomozás közben. De könyörgöm, mégiscsak egy rendőrről beszélünk, akinek elvileg mindig meg kellene őriznie a hidegvérét. Legalábbis, ha egy profi, hozzáértő rendőrről beszélünk. Ezek egyike sem volt elmondható erről a nőről, végig az érzelmei vezérelték, csak arról olvashattunk, hogy mennyire zavarja valami, és hogy mennyire meg akar ölni valakit... Nos, ezt én nem nevezném profinak, mivel egyébként konkrét személyes vonatkozása nincs is az ügynek, csak saját magát hergeli...

A végkifejlet sem volt valami extra. Nem állítom, hogy mondjuk tudni lehetett, hogy ki tette, bár ahogyan a nyomozás során folyamatosan kerültek elő a gyanúsítottak vagy valamilyen hozzátartozójuk, egy idő után azt vettem észre, hogy kezdem elveszíteni a fonalat. Legalábbis abban az értelemben, hogy minden újabb szereplő férfi volt (nagyon kevés kivétellel), aki ráadásul korban is majdhogynem teljesen megegyeztek, csak a kinézetük és a társadalmi helyzetük különbözött. Ettől persze meg lehetett különböztetni őket, de számomra mégiscsak zavaró volt.

Egyébként kicsit tartottam az amish-vonaltól, mivel mégiscsak egyfajta vallási gyülekezetről van szó, én meg ugyebár nemigen tudok ezzel a témával mit kezdeni. Szerencsére azonban nem volt ezzel gond, és annak ellenére, hogy én magam gyakorlatilag egyetlen aspektusával sem tudnék soha azonosulni, nem került túlsúlyba, pont kellő mennyiségű információt kaptunk erről a közösségről.

Összességében egyszer elolvasható könyv, nem vette el teljesen a kedvemet a többi résztől, de egy kicsit lehetett volna fordulatosabb és kevésbé érzelgős.

Gunnar Staalesen: Lány a hűtőszekrényben

Nos, időként -nem is annyira ritkán- egy-egy kicsit régebben (20-30 évvel ezelőtt) játszódó könyvet olvasok, amikkel rendszerint nincs is baj. Ezúttal azonban kicsit csalódnom kellett.

A fülszöveg így utólag elolvasva gyakorlatilag a könyv egyes részeinek idézéséből állt, bár a lényeget tartalmazta. Magával a történettel igazán nem volt probléma, inkább csak a kivitelezéssel. Nem is tudom, hogy a fordítás miatt alakult-e így vagy már az író is ilyen sajátos módon vitte papírra művét, de inkább az utóbbi felé hajlanék. Furcsa volt az a sok megszakítás a mondatokban amit a pont-pont-pont (...) használatával értek el. Szerintem a leghosszabb olvasott könyveimben sem találkoztam ennyiszer ennek a technikának az alkalmazásával. A másik furcsaság a tegeződés volt. Nem voltam még egyik északi országban sem, és főleg nem tudom, hogy évtizedekkel ezelőtt mi volt szokásban, de nekem nagyon furcsák voltak a hivatalos személyekkel vagy csak szimplán idegenekkel tegeződő hangnemben folytatott párbeszédek. Valahogy olyan komolytalannak és szürreálisnak tűnt tőle az egész. Ezen kívül szintén rá lehet fogni a mai kor és a múlt közötti különbségekre, de én erre a magánnyomozóra azért nem sok ügyet bíznék. Csak ment körbe a városban, persze minden felkeresett embertől kapott egy újabb információmorzsát, amin elindulhatott, és a végén is ő jött rá (nem tudni hogyan), hogy mi is a helyzet valójában, de inkább hasonlított egy kétségbeesett idegenre, mintsem hivatásos magánnyomozóra...

A történetleírással sem voltam teljesen megelégedve. Mivel alapból nem egy hosszú könyv, így elég kiábrándító volt, hogy szinte pontosan a feléig nem történt benne semmi. Aztán igen, mert eléggé felpörögtek az események, de igazán egyszer sem keltette fel az érdeklődésemet. Az a sok értelmetlen és olykor felesleges leírás nem segített a könyv élvezhetőségén. Az egész történet megfogalmazása valahogy olyan furcsának tetszett számomra.

A végkifejlet mondjuk tartogatott meglepetéseket, én személy szerint nem számítottam rá, de ez már nem sokat segített az addig kialakult véleményemen.

Összességében én nem ajánlanám senkinek, bár a rövidsége miatt gyorsan olvasható, maradandó élményt (pozitív értelemben legalábbis) nemigen jelent.