Camilla Grebe - Åsa Träff: A terapeuta

Nos, egy újabb skandináv krimi, ami a megszokott módon elég kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Ha csak a krimi részt nézem, semmiképpen sem mondanám unalmasnak, viszont a főszereplő szenvedése kiakasztó volt. És akkor még visszafogottan fogalmaztam...

Mostanában kezdem kicsit unni, hogy folyamatosan olyan könyvek kerülnek a kezembe, amikben valaki rettenetesen szenved. És nem, nem egy sorozatgyilkos által megkínzott áldozatra gondolok, aki a fizikai fájdalmaktól szenved, hanem a sok lelki nyomoréktól. Persze a legtöbb esetben érthető, hogy valami akkora traumát okozott az egyénnek az életében, hogy attól elég rossz lelki állapotba került. De szerintem ezt minden olvasó fel tudja fogni már a könyv elején is, néha-néha később is utalva rá, teljesen felesleges minden második oldalon arról olvasni, hogy mennyire rossz neki, mennyire életképtelen... És sajnos ez ebben a könyvben nagyon így volt. Már az elején annyira idegesített a főszereplő, hogy nagyon nehezen tudtam rávenni magam az olvasásra. Ráadásul egy pszichológusról volt szó, akinek pontosan a saját tüneteit kellett volna kezelnie, bár szerintem olykor rosszabb volt a betegeinél is... Tudom, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, és ezt most értem a pszichológusokra is, és nehéz rávennie magát, hogy segítséget kérjen, de számomra felfoghatatlan volt, hogy aki ennyire nincs rendben lelkileg, az hogy mer egyáltalán segíteni másokon.

A cselekmény egyébként rendben volt, mondjuk nagy nyomozásról én különösebben nem beszélnék, mert szinte véletlenül derültek ki dolgok, a vége pedig magától megoldódott... Bár a gyilkos személye számomra okozott meglepetést, sajnos nagyon kevés figyelmet fordítottak a krimi részre, helyette leginkább egy önsajnálatban élő, szerintem már direkt szenvedő nő folyamatos hisztijeit olvashattuk...

Összességében nem lenne rossz könyv, bár ha a sok felesleges szenvedést kivennénk belőle, valószínűleg éppen csak az eredeti hossz felét kapnánk meg...

Linda Castillo: Könyörgés

Ez volt az első könyvem az írótól, és úgy alakult, hogy először a második részt olvastam el a sorozatból. Ez igazából nem okozott problémákat, így is teljesen érthető volt a történet, bár az elején nem tisztáztak mindent, ami feltételezhetően már kiderült az első részből, és elég sokat kellett várni a háttérinformációkra, de egyébként majdhogynem önállóan is megállta a helyét a könyv.

Maga az alaptörténet nagyon felkeltette az érdeklődésemet (nyilván, hisz ezért vettem meg), de aztán mégsem nyert meg magának annyira. Miután megtörtént az esemény (ami már a fülszövegben is benne volt), teljesen csak a nyomozásról szólt minden. Gyakorlatilag semmi nem történt azon kívül, hogy néha felbukkant egy-egy újabb nyom. Ez a monotonitást itt-ott némi érzelgős magánélettel lett megtűzdelve.

És ha már az érzelmek kerültek szóba, megemlíteném azt, ami leginkább idegesített a könyvben: nevezetesen a rendőrfőnöknő szenvedése... Megértem, hogy borzalmas bűncselekmény történt. Megértem, hogy az áldozatok többsége ráadásul különböző korban lévő gyerek. Megértem, hogy a származása miatt különösen hat rá. Megértem, hogy a múltjával kapcsolatos hasonlóságokat fedezett fel a nyomozás közben. De könyörgöm, mégiscsak egy rendőrről beszélünk, akinek elvileg mindig meg kellene őriznie a hidegvérét. Legalábbis, ha egy profi, hozzáértő rendőrről beszélünk. Ezek egyike sem volt elmondható erről a nőről, végig az érzelmei vezérelték, csak arról olvashattunk, hogy mennyire zavarja valami, és hogy mennyire meg akar ölni valakit... Nos, ezt én nem nevezném profinak, mivel egyébként konkrét személyes vonatkozása nincs is az ügynek, csak saját magát hergeli...

A végkifejlet sem volt valami extra. Nem állítom, hogy mondjuk tudni lehetett, hogy ki tette, bár ahogyan a nyomozás során folyamatosan kerültek elő a gyanúsítottak vagy valamilyen hozzátartozójuk, egy idő után azt vettem észre, hogy kezdem elveszíteni a fonalat. Legalábbis abban az értelemben, hogy minden újabb szereplő férfi volt (nagyon kevés kivétellel), aki ráadásul korban is majdhogynem teljesen megegyeztek, csak a kinézetük és a társadalmi helyzetük különbözött. Ettől persze meg lehetett különböztetni őket, de számomra mégiscsak zavaró volt.

Egyébként kicsit tartottam az amish-vonaltól, mivel mégiscsak egyfajta vallási gyülekezetről van szó, én meg ugyebár nemigen tudok ezzel a témával mit kezdeni. Szerencsére azonban nem volt ezzel gond, és annak ellenére, hogy én magam gyakorlatilag egyetlen aspektusával sem tudnék soha azonosulni, nem került túlsúlyba, pont kellő mennyiségű információt kaptunk erről a közösségről.

Összességében egyszer elolvasható könyv, nem vette el teljesen a kedvemet a többi résztől, de egy kicsit lehetett volna fordulatosabb és kevésbé érzelgős.

Gunnar Staalesen: Lány a hűtőszekrényben

Nos, időként -nem is annyira ritkán- egy-egy kicsit régebben (20-30 évvel ezelőtt) játszódó könyvet olvasok, amikkel rendszerint nincs is baj. Ezúttal azonban kicsit csalódnom kellett.

A fülszöveg így utólag elolvasva gyakorlatilag a könyv egyes részeinek idézéséből állt, bár a lényeget tartalmazta. Magával a történettel igazán nem volt probléma, inkább csak a kivitelezéssel. Nem is tudom, hogy a fordítás miatt alakult-e így vagy már az író is ilyen sajátos módon vitte papírra művét, de inkább az utóbbi felé hajlanék. Furcsa volt az a sok megszakítás a mondatokban amit a pont-pont-pont (...) használatával értek el. Szerintem a leghosszabb olvasott könyveimben sem találkoztam ennyiszer ennek a technikának az alkalmazásával. A másik furcsaság a tegeződés volt. Nem voltam még egyik északi országban sem, és főleg nem tudom, hogy évtizedekkel ezelőtt mi volt szokásban, de nekem nagyon furcsák voltak a hivatalos személyekkel vagy csak szimplán idegenekkel tegeződő hangnemben folytatott párbeszédek. Valahogy olyan komolytalannak és szürreálisnak tűnt tőle az egész. Ezen kívül szintén rá lehet fogni a mai kor és a múlt közötti különbségekre, de én erre a magánnyomozóra azért nem sok ügyet bíznék. Csak ment körbe a városban, persze minden felkeresett embertől kapott egy újabb információmorzsát, amin elindulhatott, és a végén is ő jött rá (nem tudni hogyan), hogy mi is a helyzet valójában, de inkább hasonlított egy kétségbeesett idegenre, mintsem hivatásos magánnyomozóra...

A történetleírással sem voltam teljesen megelégedve. Mivel alapból nem egy hosszú könyv, így elég kiábrándító volt, hogy szinte pontosan a feléig nem történt benne semmi. Aztán igen, mert eléggé felpörögtek az események, de igazán egyszer sem keltette fel az érdeklődésemet. Az a sok értelmetlen és olykor felesleges leírás nem segített a könyv élvezhetőségén. Az egész történet megfogalmazása valahogy olyan furcsának tetszett számomra.

A végkifejlet mondjuk tartogatott meglepetéseket, én személy szerint nem számítottam rá, de ez már nem sokat segített az addig kialakult véleményemen.

Összességében én nem ajánlanám senkinek, bár a rövidsége miatt gyorsan olvasható, maradandó élményt (pozitív értelemben legalábbis) nemigen jelent.

Peter James: Emésztő tűz

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy Peter Jamesben nem igazán tudok csalódni. Aminek elmondhatatlanul örülök, mivel mostanában sajnos több olyan könyvbe is sikerült belefutnom, ami nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket... Vagy lehet, hogy nem kéne tőlük semmit várnom, és akkor nem csalódnék, de hát ezt mégis hogyan lehetne megvalósítani...? Na de elég az eszmefuttatásból, vissza is térek a könyvre.

Bevallom, a fülszöveg alapján kicsit más felépítésre számítottam: én azt hittem, hogy először megismerjük a kapcsolatot és a bántalmazásokat, aztán jön pedig majd a bosszú része. Nos, nem így történt, hiszen rögtön a közepébe vágtunk egy brutális gyilkossággal, és a múlt csak szép lassan bontakozott ki előttünk. Persze ezzel nem volt semmi baj, izgalmasan volt felépítve a történet.

Nekem tetszett, hogy három szemszögből is követhettük az eseményeket, de természetesen nálam megint a rendőrségi szál szorult háttérbe az áldozattal, de legfőképp az elkövetővel kapcsolatos részekkel szemben. Érdekes volt a gyilkosról olvasni, ennyire beteg jellem azért szerintem is ritkán fordul elő könyvekben. Főleg, hogy valaki valóban ennyire híján legyen minden érzelemnek... Bár őszintén szólva nekem egy nagyon kicsit túlzásnak tűnt, hogy tényleg ennyire a közelébe tud férkőzni a nőnek, legyen bármennyire is ügyes ember egyébként.

A történet lezárásával kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Egyrészt a gyilkos (végleges) sorsa számomra nem okozott nagy meglepetéseket, másrészt viszont én arra számítottam, hogy valamennyire tényleg megkínozza a végén (ehelyett jóformán csak a menekülés közben szerzett sérüléseket). De persze így sem volt rossz a történet.

(Zárójelben jegyezném meg, hogy mivel nem sorrendben olvasom az író könyveit, nekem kicsit furcsa volt a rendőr eltűnt feleségével kapcsolatos apró cselekményszál, de lehet, hogy ha a többi könyvét is elolvasom, akkor minden a helyére kerül.)

Összességében a történet az első oldaltól az utolsóig olvastatta magát, izgalmas és fordulatos volt, én biztosan csak ajánlani tudom mindenkinek.

John J. Nance: Végső megközelítés


Nos, egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a könyvet olvastam ki a leghosszabb idő alatt életemben.
Pedig ráértem volna, viszont egyszerűen a legtöbb alkalommal képtelen voltam rávenni magam, hogy tovább olvassam. A feléig annyira nehezen jutottam el -kb. tíz oldalnál többet nem tudtam olvasni egyszerre- hogy erősen gondolkodtam rajta, hogy abbahagyom, pedig nálam íratlan szabály, hogy nem hagyok félbe könyvet, legyen az bármennyire is rossz.

Történetről én gyakorlatilag nem is beszélnék. Annyit tudok elmondani róla, hogy az elején megtörtént az, aminek kellett, hogy egyáltalán elinduljon a cselekmény, majd a végén szépen lassan a helyére került minden. Legalábbis gondolom, mert én az elolvasott négyszáz oldalból igencsak keveset dolgoztam fel. Tény, hogy végül csak végigküzdöttem magam rajta, de csak nagyon nagy vonalakban tudom, hogy kb. miről volt benne szó.

Egyébként már több könyvet is olvastam az írótól, így erősen gondolkodóba estem, hogy most velem van a hiba vagy a könyvvel, mert az eddigiek egytől egyig tetszettek. Aztán rájöttem, hogy ennél mi a legzavaróbb. Hogy nincs normális cselekmény... Mert csak annyi volt benne, hogy történt egy katasztrófális baleset, aztán pedig egy csomó érthetetlen és megjegyezhetetlen szervezet és azoknak a dolgozói részben nyomoztak, részben pedig egymásnak tettek keresztbe az elhallgatott információkkal és hasonlókkal. Aztán persze képbe jött a politika, amely témát sosem fogom megszokni, de kis mértékben képes vagyok elviselni. Ez azonban minden volt, csak kis mérték nem... Meg az a sok repüléssel kapcsolatos kifejezés is szörnyű volt. Egyáltalán nem azt akarom, hogy minden könyv valami hihetetlen egyszerű történettel álljon elő, de bizonyos szint után szerintem képtelenség rendesen odafigyelni, megjegyezni és feldolgozni a sok szakmai szöveget.

Egyébként magáról a történetről ezen kívül nem tudok szót ejteni, mert a legtöbb részt egyszerűen csak a szememmel olvastam, fogalmam se volt róla, hogy miről is van benne szó. A szereplőkhöz pedig annyit fűznék még hozzá, hogy eléggé idegesítő volt, hogy számos név is kétszer szerepelt benne, ami néhol kicsit bezavart. Mintha nem létezne elég név a világon...

Összességében én csak és kizárólag olyanoknak ajánlanám a könyvet, akik rendesen otthon vannak a repülés terén, talán számukra élvezetes lehet...

Dorothy Koomson: Az utolsó csepp

Nos, hirtelen nem is tudom, mit írjak erről a könyvről... Tulajdonképpen tetszett, mert hasonló történetet még nem nagyon olvastam emlékeim szerint.

Maga a cselekmény kellően beteg témát boncolgatott, amit most nem fejhetnék ki, mert az erősen lelőné a poént azok számára, akik nem olvasták. Csak annyit jegyeznék meg, hogy számomra mindgvévig érhetetlen maradt, hogy ilyesmik után, hogyan képes még valaki kitartani egy férfi mellett... Persze, tudom, hogy az ennyire beteg lelkű emberek megtalálják maguknak a gyenge nőket (lányokat), mégsem bírtam felfogni, mi bírja őket maradásra.

Ami a legfurcsább volt számomra, az maga a történetvezetés volt. Mivel mindkét lány szemszögéből, ráadásul két-két idősíkon követhettük az eseményeket, kicsit bonyolultabb volt a helyzet, mint más könyveknél, de szerintem meg lehetett szokni a dolgot. Ami viszont engem kifejezetten zavart, hogy néha hirtelen váltottak egyik idősíkból a másikba... Persze, értelemszerű volt, hogy már a jelenben vagyunk, de azért mégis zavaró volt. Ráadásul a fejezettagolásokat sem nagyon értettem. Főleg mivel a könyvben minden folyamatosan derült ki, nem voltak elkülönítve az egyes részek (kivétel persze a végkifejletet), ezért szerintem felesleges volt a nyolc megalkotott fejezet.

A végkifejlet egyébként (sajnos) számomra megint nem tartogatott nagy meglepetést. Bár, az igazat megvallva, két teóriám volt, az egyikkel teljesen beletrafáltam. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy aki kicsit is elgondolkodik a könyv olvasása közben, annak még okoz meglepetést a vége...

Összességében nem volt rossz könyv, érdekes a történet, végig fenn tudja tartani az érdeklődést, nagyon olvasmányos.

Sidney Sheldon: Az idő homokja

Nos, ez kivételesen nem egy megszokott SS-regény volt, mivel itt nem egy erős és független nő állt a történet középpontjában, hanem egy szabadságharcos terrorista. Természetesen a négy női főszereplő is nagy szerepet kapott, sőt az ő élettörténetüket ismertük meg a legjobban, de nekem úgy tűnt, nem rajtuk van a hangsúly.

Tulajdonképpen ha belegondolok ez lenne az egyik legkevésvé nekem való könyv, mivel két olyan témát állít a középpontba, amivel nem igazán tudok mit kezdeni: nevezetesen a katonaságot és a háborút, valamint az egyházat. Az előbbi egyszerűen csak nem tud lekötni, míg az utóbbi képes kifejezetten idegesíteni is időnként. Ráadásul ahogyan ebben a könyvben be lett mutatva ez a rend, nos az minden volt, csak szimpatikus nem. Attól a sok szörnyű szabálytól a hideg futkározott a hátamon, és azóta sem tudom feldolgozni, hogy miért választja önként ezt valaki...

Egyébként leginkább a négy nő életéről szerettem olvasni, azok a részek igazán olvasmányosak voltak (főleg a könyv többi fejezetéhez képest). Még a kalandos útjukkal sem lett volna probléma, hiszen folyton történtek váratlan dolgok, viszont az apácák belső monológjai kikészítettek néha (tudom, csak azért, mert a legcsekélyebb módon sem tudok velük azonosulni).

A végkifejlet tartogatott néhány váratlan, és jó néhány sokkal kevésvé váratlan fordulatot. Talán egy-két dolog volt csak, amire kicsit bővebben is kitérhettek volna a végén.

Összességében olvasmányos mű, a kicsit nehezebb téma (értsd: háborúskodás) ellenére is könnyed kikapcsolódást nyújt.

Dean R. Koontz: Az arc

Nos, bár sem könyvben, sem filmben nem igazán tudok mit kezdeni a misztikus történetekkel, Dean R. Koontz az egyetlen író, akinek a könyveivel mégis kivételt teszek. Egyes műveiben tényleg félelmetesen tudja ábrázolni a természetfeletti lényeket, amitől könyvei lebilincselőek lesznek, nem pedig unalmas és értelmetlen fantazmagória...

Ennél a könyvnél kaptunk egy szépen felépített történetet, ami gyakorlatilag kettő nap alatt le is zajlott. Minden szereplőt rendesen megismerhettünk, nem maradt hiányérzetem egyikükkel kapcsolatban sem. Különösebben egyikük sem lett szimpatikus, viszont az elmebeteg gyilkos karaktere nagyon jól sikerült. Mármint szociopaha szempontból, mivel ennyire beteg figurával nagyon régen találkoztam már. Ahogyan hidegvérrel tett el mindenkit láb alól, illetve ahogyan végigvitte a kínzást, az rettentő brutális volt. Éppen ezért a vele foglalkozó részeket szerettem leginkább olvasni.

Nekem a vége nem igazán nyerte el a tetszésemet, mert még a történet olvasása közben elvoltam ezzel az őrangyal dologgal, de az utolsó oldalakon már fogalmam sem volt róla, hogy mit olvasok, mi értelme van még ennek a történet szempontjából. Ráadásul olyan csöpögős és nyálas lett, mintha egy zs-kategóriás szerelmi történetet olvasnék...

Összességében olvasmányos könyv volt, jól felépített cselekménnyel és jól kidolgozott karakterekkel. Aki kisebb dózisban még el tudja viselni a misztikus könyveket, annak szerintem tetszeni fog.

Lesley Pearse: Belle

Már több könyvet is olvastam az írónőtől, amik egytől egyig a kedvencemmé váltak (ahogy maga a szerző is). Ennek ellenére ez a könyv valamiért egy hangyányival kevésbé tetszett. Én sem tudnám pontosan megmondani, hogy miért érzem így, és szó sincs arról, hogy ebben esetleg csalódtam volna, egyszerűen csak a többi könyve eddig jobban magával ragadott.

Az alaptörténet jó volt, nem okozott problémát az egy évszázaddal korábbi idősík sem. Minden szereplő megfelelően kidolgozott volt, bár természetesen egyesek nagyobb szerepet kaptak a többieknél. Egy-két karakter esetében szívesen olvastam volna többet is az életéről, de azért nem volt hiányérzetem. Ezen kívül, bár tudom, hogy a lány szempontjából követtük az eseményeket, azok voltak lényegesek, mégis szívesen megtudtam volna néhány részletet azokról, akitől a történet során így vagy úgy elmenekült.

Az írónő korábbi könyveiben már megszokhattuk, hogy mindig egy nagyon erős női főszereplő áll a középpontban, aki rengeteg viszontagságon megy keresztül, mielőtt rendeződne az élete. Ezúttal sem alakult ez másként, viszont a legnagyobb eltérés a többi művéhez képest, hogy itt kevesebb, mint három év alatt zajlott le az egész cselekmény. Talán ez volt az egyik, ami miatt kevésbé tetszett, mert megszoktam, hogy sokkal több évet (néha évtizedet) felölelő cselekményt kapunk, amelynek során egy egész életet megismerhetünk. (Zárójelben megjegyezném, hogy az elolvasása után derült ki számomra, hogy a könyvnek van egy második része is, tehát valószínűleg ott folytatódik a történet).

Egyébként számomra a főszereplő lány egy nagyon kicsit túlzás volt. Elhiszem, hogy valaki ennyi megpróbáltatás után sem hajlandó megadni magát a történteknek és annyira a hatása alá kerülni, hogy az az egész életére kihasson, viszont ő még annyira fiatal, naiv és tapasztalatlan volt a könyv elején, hogy bármennyire is erős lélek, furcsa volt, hogy ennyire nem hagyott nyomot benne semmi...

A végkifejlet nem volt túlságosan meglepő, sőt az szerző könyveihez képest meglehetősen csöpögősre sikeredett, hiszen tényleg minden jóra fordult...

Összességében talán egy nagyot picit csalódtam a többi művéhez képest az írónőben, de attól még nagyon jól megírt és felépített, fordulatokban gazdag, olvasmányos és szórakoztató könyv volt.

Michael Robotham: Eltűntnek nyilvánítva

Már több könyvet is olvastam az írótól, de ez valahogy nem igazán nyerte el a tetszésemet...

Egyrészt kicsit furcsa volt, hogy a két állandó főszereplő közül most nem a professzor, hanem a nyomozó szemszögéből néztük az eseményeket, de azért ezen még túl tudtam tenni magam. Azt nem tudnám megmondani, hogy ezért vagy csak a történet miatt, de számomra kicsit unalmas és lapos volt.

Maga a történet nem kötött le igazán. Olvasható volt, de a nagy izgalmakat mellőzte. Csak haladt előre a cselekmény, néha jött valami fordulat, de aztán megint olyan semmilyen volt. A nyomozó emlékezetvesztése miatt elég zavaros volt az egész. A végére persze rendben a helyére került minden, de még az sem okozott valami nagy meglepetést.

Néhány rész annyira terjedelmesen és bonyolultan volt leírva (például a csatornákban játszódókak), hogy egy idő után teljesen feladtam, hogy rendesen odafigyeljek...

A szereplők között nem voltak igazán szerethetőek. Vagy közömbös, vagy egyenesen unszimpatikus volt valaki. Néha egy pillanatra elvesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda, de ez valószínűleg csak azért volt, mert nem tudott teljesen lekötni a történet.

Összességében nekem nem annyira tetszett, kicsit unalmas, nagyon zavaros. Egyszer olvasható.